A magyar zenetörténet-írás a Kodályt és Bartókot követő első zeneszerző-nemzedék húszas évek közepi fellépését – Kodály tanítványait védelmező 1925-ös vitacikkére hivatkozva – mindeddig az egységes poétikai és stiláris elveket követő nemzeti zeneszerző-iskola, vagyis a Kodály-iskola létrejötteként határozta meg. A tanítványok – többek között Frid Géza, Kadosa Pál, Kósa György és Seiber Mátyás – 1925 és 1932 között keletkezett kompozíciói azonban leginkább az idősebb generáció esztétikai álláspontjával szembenálló modernitás-koncepció jegyeit viselik magukon, amennyiben a nagy példaképek összetett struktúrájú, komplex kompozícióival könnyen átlátható szerkezeteket, ironikus kulturális históriai utalásokat és feltűnően rövid, eszköztelenségükkel tüntető tételeket állítanak szembe. Ez az alkotói magatartásforma elsősorban az egyidős nyugat-európai kortársak, például Hindemith „új egyszerűség”-ideáljával rokonítható. Előadásomban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam, hányféle formában jelenik meg e zeneszerzők alkotásaiban az „új egyszerűség” eszménye. Ugyanakkor nem tagadható, hogy Kodály és Bartók művészete – sokkal inkább, mint ez idő tájt született ideologikus írásaik – közvetlenül hatottak e nemzedék zeneszerzői gondolkodására: a magyar hagyományra, elsősorban Bartók és Kodály egykorú műveire való hivatkozás azonban elsősorban e komponisták identitásának meghatározásában, azaz magyar alkotóként való öndefiniálásukban játszik kulcsfontosságú szerepet.
展开▼